Hogy Idát, Bumm Ládával, lefejezték, tévedés. Az al-Kaidát, bin Laden, a Fehér Ház számára egyenes adásban közvetített, kinyírásával nem fejezték le. Nyugat, mivel csak a külsőben érzékeli a rosszat, csak magán kívül, mivel kollektív tudattalanja felől tudattalan, abban az illúzióban él, hogy elég a rosszat fizikailag megsemmisíteni. Elhallgatja, hogy az eredmény, csak látszólagos. Miért?! Mert a direkt kontaktus az iszlámmal, a kollektív tudattalan szintjén az elsődleges. Onnan mozdul elsődlegesen minden, a nem tudatos rétegben. A kollektív tudattalan szintjén, a dolgok fordítva működnek. Aki provokálja az iszlámot, tudattalan állapotával, mert ez az elsődleges ok, az épp nyugat. Izrael prófétái, mikor a nép bűneiről beszéltek, melynek büntetése volt egy külső hatalom támadása, lényegében ezt írták le az archetípusok szintjén. A bűn belső állapot, a kollektív tudattalanig nyúlik le, és az provokálja azt, ami maga is démoni, a külső ellenséges birodalmat, ami csak a kollektív tudattalanba nyúlik le. A fundamentalizmus az, amikor a szent, démoniként nyilvánul meg, a tudattalan erők, tudattalan dominanciájaként. A terrorizmus reális veszély, de még nagyobb veszély, ha annak közös, tudattalan gyökerei, mindkét fél számára, nyugat és az iszlám fundamentalizmus számára, nem tudatosodnak, és csak külső ellenségként éli meg mindkettő. Kettőjük közös problémája, tudatuk rossz viszonya a tudattalannal.
A Beszélő egyik számában, egy cikk jelent meg, mely az iszlám terrort úgy mutatja be, mely a káoszt akarja előidézni a rendben, mely ugye Nyugat. Itt, mintha a jó és rossz mitologikus harcáról volna szó, rejtetten. Valahol ez is mutatja a kollektív tudattalanba nyúló problémát, a kollektív tudattalan, az archetípusok tudattalan dominanciáját. De Nyugat tényleg a rendet képviseli, mely a káoszból jött létre? A tudattalan nem más, mint a kaotikus állapot, melynek tudatosítása – részben, mert teljesen nem lehet – nyomán jön létre a rend. A rend nem más, mint a megvalósult Egész, Teljesség, az ember, mint egész, teljesség, és nem a Nyugat által értett, pusztán csak külső szabályozáson alapuló külső rend. Nyugat, mivel tudata nem akar tudomást venni tudattalanjáról, a tudattalan kollektivításának uralma alatt van. A fenyegető belső káosszal szemben, pusztán csak külső, pusztán csak szociális renddel, szabályokkal védekezik. Minél inkább védekezik, minél inkább szabályoz, annál inkább hátat fordít tudattalanjának, és ez által növekszik a belső káosz, a tudattalan erőinek kaotikus állapota, mert a káosz, egy állandóan mélyülő állapot. A kollektivitás uralma, nyomása, a tudattalan felől, egy külső, kaótikus kollektivitást eredményez, vagyis az identitás nélküli tömeget. A káosz, így egyaránt külső, belső. A szociális rendszabályok jól funkcionálása, még, keltik csak azt az illúziót, hogy Nyugat rend. A tömeg, ami Nyugaton van, hiába, hogy egyenlőre szabályoknak engedelmeskedik, nem rend, hanem álcázott káosz. A Beszélő cikkének szerzője, alapállásában téved, amikor káoszról és rend ellentétéről beszél, Nyugat és az iszlám esetében. Ortega már nagyon rég leírta, hogy a tömeg ural mindent. Vagyis a tudattalanban rejlő káosz, mely külső kollektivításként jelenve meg, felszámol minden szellemi rendet, vagy épp a szellemi rend hiányában jelenik meg, válik dominánsá.
A külső szociális rend teherbírása egyre csökken, a kollektív tudattalan felől jövő támadásokkal szemben, mutatja, épp a jól szervezett nyugati államokban, leginkább az Egyesült Államokban történő spontán mészárlások. Épp ahol a jól szervezettséggel fordítanak leginkább hátat a kollektív tudattalannak ott hívják ki ezzel maguk ellen a kollektív tudattalant. Ez a túlfeszített kollektív tudattalan, az emberiség kollektív tudattalanja szintjén, ahol minden mindennel összefügg, nincsen távolság, provokálóan hat az iszlám kollektív tudattalanjára, az meg viszont, kölcsönösen. A bűn nem más, mint valami negatív túlfeszítettség a lélekben, mi magán túl is hat.
Ha Nyugat a tudattalannak való hátat fordítást jelenti, az egyoldalú racionalitás révén, minek a következtében, a tudattalantól valóan uralttá válik, és ez által egy rejtett káoszá lesz, addig a fundamentalizmus, az iszlám fundamentalizmus, épp a racionalitást nélkülöző, egyoldalúan a tudattalan képei felé fordulás által lesz a kollektív tudattalan által dominálttá, a vallási archetípusok fogja. Az iszlám mitológiában, de amúgy az egész keletében, nyugat a lemenőt, tehát az anyagias negatívat jelenti. Azon kívül, hogy nyugat tényleg anyagias, az iszlám mitikus képe vetül rá, valami fajta szinkronról van szó. De ez azt is jelenti, hogy az iszlám viszonya nyugathoz, belülről, archetipálisan dominált, és ez az elsődlegesen meghatározó, nem nyugat anyagiassága, mit az iszlám nyugat szemére vet. Az iszlám fundamentalizmus esetben is, a tudattalan dominanciájáról van szó, mint Nyugat esetében, mely az iszlám esetében is a káoszt eredményezi, ezért teremt káoszt az iszlám terror. A bálványimádás nem más, mint az archetípusok fogjának lenni. Az iszlám fundamentalizmus esetben is a külső válik hangsúlyossá, a külső rend szigorúsága, épp úgy, mint nyugat esetében, mert ebben az esetben is a kollektív tudattalan támadásáról van szó, mivel szemben a külső rend szigorával védekeznek. A külső nem más, mint a horizontális dominanciája, ez a közös Nyugatban és a fundamentalizmusban, vagyis a bálványimádás. A probléma, mindkettőben, az élő vertikalitás hiánya, amely rendet teremt a káoszban, a Logosz, mely a teremtésnél a káoszból, ott volt. Rendet az teremt, aki megvilágosít, a Lélek, melynek működése a legkevésbé köthető külső szabályokhoz.
A zsidók esetében a nép, mindig a bálványimádás bűnébe volt bűnös, amikor külső erők támadták meg. Gyakorlatilag a birodalom sem volt más, ami megtámadta, bálványimádó, a nagyság bálványának imádója – modern korunk is ez. Mindkettő a kollektív tudattalan felől dominált, belülről kaotikus, és ezért csak a horizontális szintjén találkoznak. Két konfliktusos, a tudattalanja felől, már eleve a kollektív tudattalan szintjén is, természetes, hogy konfliktusba keveredik, egymást kölcsönösen provokálják a konfliktusos, kaotikus tudattalanjuk szintjén. Egymást kölcsönösen vonzzák. Ez pont ugyan olyan, mint két részeg esete, kik egymásba kötnek, hogy ki kezdte nem lehet tudni.
A próféták Isten büntetéséről beszélnek. De nagyon érdekes az, hogy Isten, egy „Isten ellenes” erővel büntet, tehát egy azonos erkölcsi minőségűvel, mint Izrael, ki bálványt imád. Tehát ez azt bizonyítja, hogy ez nagyon is a kollektív tudattalan szintjén működik, annak mitikus, archetipális leírása. Mert ott hatnak egymás ellenében a tudattalan különböző erői, mivel tudattalanok maradtak, pusztán tudattalan erőként működve, ezért egymást ingerelve. Korunk, pusztán szociológiai alapú konfliktuskezelése, üres jelszó, ha a tudattalant kihagyja a játékból. Márpedig, Nyugat, épp azt hagyja ki. Mert az iszlám és nyugat konfliktusa, alapvetően a kollektív tudattalan szintjén keletkezett konfliktus, melyről egyik sem akar tudomást szerezni. Az iszlám fundamentalizmus nagyon mélyen gyökerezik a vallási archetípusok szintjén a kollektív tudattalanban, Nyugat épp ennek az ellentéte. Épp ezért mindkettő egyformán ki van téve a kollektív tudattalan felől jövő támadásnak. Egyik a közelség, a másik a távolság révén.
Ettől meg a szigorú, vagy langyos vallásgyakorlás sem véd meg. A vallások, a modern ember, azt hiszi, tetszőleges a viszonya a vallási képekhez, elég azonosulni velük, elfogadni gondolatilag, vagy gyakorolni, minél odaadóbban. A gondolati azonosulás rejtett közömbösség, túl nagy a távolság, ezért nem emelkedik a tudatba az archetípus, csak „külső” marad, az, ami belső. Az iszlám fundamentalizmus esetében, az odaadás, belső. Itt a távolság igen kicsi a kép és a tudat között, ezért nem tudatosodik az archetípus. Ekkor meg pusztító erővé alakul. Ma a vallási kérdésekkel foglalkozók, vagy a vallásosak esetében, hiányzik az a vallásos tapasztalati tudás, ami Mózes öt könyvében írva van. Mózes nem láthatta Isten arcát, mert ha igen meghalt volna. Ez nem csak puszta irodalmi metafora, melynek úgymond csak szimbólikus jelentése van. Csak valami közvetett, jámbor mondanivalója van, vagyis csak úgymond mondanivalóval bír. A szent élménye, ahogy teremtő, úgy pusztító valóság is, két arca van, amivel sajnos, morális kérdésként, a nyugati kereszténység nem tud mit kezdeni. Mózes az égő csipkebokorhoz nem mehetett közel. A szent élményéhez, távolságra van szükség és egyszerűségre, mert Mózesnek le kellett oldania saruit. Ez nem a tekintélynek kijáró formális tisztelet. A tudatba emeléshez, a tudatosításhoz, hogy a tudat is elvégezze a maga dolgát, feldolgozza, közösen a tudattalannal, annak rejtett tudatával, a kettő egyesülve, távolságra van szükség. A tudatosodás alapja a szemben állás, mi távolság nélkül nincsen. A sarutlanság az egyszerűséget jelenti, az üresség egyszerűségét. Egyszerűség üressége nélkül nincsen távolság. Mert ha nincsen az egyszerűség üressége, akkor a távolságot a nagyság igézete tölti be, mert az archetípus által való domináltság felfuvalkodottságot eredményez. A vallás, többek között, az ember és a szakrális kép közötti viszony. Az alázat, az egyszerűség alatt sajnos ma csak valami csepegős jámborságot értenek. Az egyszerűség alatt a szakrális kép és az ember között lévő viszony ürességét kell érteni, mert ami üres az a legegyszerűbb, ezért a legközvetlenebb. Ez jelenti az ember és a szent közötti végtelenül közeli és végtelenül távoli viszonyt. A végtelen közelség és a végtelen távolság az alapja az archetípus tudatosodásának. A tudat és a kép között, végtelenül nagy a távolság, mert a transzcendens végtelenre utal, de ugyanakkor végtelenül közel is van a tudathoz, mert e nélkül nem emelkedhetne a tudatba. Ennek köszönhető a kép mozgásának vertikalitása, a végtelen távolság és végtelen közelség szembenállásának. Amit az egyszerűség üressége egyesít, mert az egyszerűségben nincsen távolság.
Az egyszerűség az, ami nem akar magának semmit, mert elveszítené az ürességét, egyszerűségét. A kép által uralttá az válik, aki magának akarja a képet, ezzel meg akarja állítani vertikális mozgásában a tudat és tudattalan között, hogy önmagáért legyen az övé. Az egyszerűség üressége, ha a kép megérinti, nem ragadja meg, mert az üresség révén a viszony, csak érintőleges. Ezért mozgásában tovább engedi, meghagyja a kép szabadságát, így neki is megmarad a szabadsága, mert a képek, ha az ember ragaszkodik hozzájuk, megfosztják szabadságától. Ha a kép állandóan a tudatban marad, megszállja a tudatot. Az egyszerűség ébersége az, amely képes állandóan elengedni a képet, amikor a tudat szintjére felemelkedett, hogy újra visszatérjen a tudattalanba, ahol az ő helye, hogy utána meg újra felemelkedjen a tudatba. A képeknek ez a szabad mozgása, eredményezi a harmonikus kapcsolatot a tudat és tudattalan között. Amíg Nyugat a tudattalanban felejti a képeket, és azok totalitárius, nacionalista eszmék kényszerképzeteként kényszerülnek vissza a tudatba, pusztító erőkként, addig a tudatban kényszeresen ott tartott képek, megszállják a tudatot és vallási fanatizmus eredményeznek. Az élő vallásosság, nem más, mint a tudattalan szakrális képeinek spontán, vertikális mozgása, a tudat és tudattalan között és az így létrejövő élő kapcsolat a kettő között.
Az egyszerűség üresség. Az üresség egyesíti a végtelenül távolt és a végtelenül közelt, mely minden vertikális mozgást lehetővé tesz. Az üres nem zárja ki, nem tagadja a képet, mert nem ragadja meg, viszonya csak érintőleges vele, ezért állandóan elengedi, nem csinál bálványt, nem csinál dogmát belőle. Az ürességben a kép van is, meg nincs is, mert a kép maga is üres, aki megpróbálja megragadni, annak pusztító energiává telítődik. Ezért mozog szabadon a kép az ürességben, a végtelenül közel és végtelenül távol között, és így soha nem válik akadájjá, mint öncél, illúzió. Az ürességben, ami nem más, mint a végtelen szabadság, egyszerűsége, végül is az ember és a transzcendens kép közötti egyszerű viszony, amit Mózes sarutlansága fejez ki, az archetípus képi nyelvén, valami olyan, amit csak tagadással írhatunk csak le: nem viszony. A transzcendens kép saját élete az, hogy elmerül a végtelenben, a Semmiben, megszűnik kép lenni, és a Semmiből újrateremtődve, megint a tudatban, a végtelen közelben, újra megjelenik. Az élő képnek, mindig, így újjá kell születnie. Az élő tudat egyszerű, ezért ugyanakkor üres is, ezért hagyja, hogy képei elhagyják, kiüresedjen, hogy így képei újra teremtődjenek, a Semmiben. Ettől lesz a tudat élő.
A kép azért oldódik fel a Semmiben, a végtelenben, mert maga is üres. Üresként, de egyben látható képként kapcsolja össze a végtelenül távolit a végtelenül közelivel, így a láthatót a Láthatatlannal.
Az üresség ébersége hagyja a képeket természetes vertikális mozgásukban, ami a láthatót összeköti a Láthatatlannal. Ez nem erőlteti, jóga gyakorlatokkal, a tudat egyoldalú kiüresítését, hanem az üresség éberségével hagyja a képeket elmerülni a végtelenben, feloldódni, mert ez a vertikális mozgás az ők természetes útjuk. Az ürességet sem kell erőltetni, „elérni”, mert az üresség alapja a végtelenül távol és végtelenül közel, a nem mérhető, vagyis az, hogy nincsen távolság, ahol nincsen távolság az üres, és ott nem kell elérni semmit.
A tudattalannak való hátat fordítás, a képeknek való háttal levés, a képek felé való egyoldalú odafordulás, egyaránt azt eredményezi, hogy a képek statikussá válnak, mozgásuk megszűnik, és megállnak félúton, ég és föld között. Ebben a statikus állapotban, elvész ürességük – ezért is szűnik meg vertikális mozgásuk, mert az csak üresként lehetséges – mert telivé válnak a negatív energiáktól, mit a mozgásuk hiánya eredményez. A végtelenből jövő teremtő energiáknak, a statikusság következtében, a kép nem engedelmeskedik, és így pusztító energiákká alakulnak át.
Nem ez fenyeget, nem az fenyeget, nem ezt vagy azt fenyegetik, a szélsőségesek, az iszlám terror a demokráciát, a zsidó összeesküvés az emberiséget, a nagytőke a nemzetet, kelettől nyugatig és fordítva, a kollektív tudattalanja fenyegeti az emberiséget. Nyugat esetében elanyagiasodásról beszélünk. De az anyag a tudattalan archetípusának szimbóluma is. Tehát a tudattalanja által uralt emberről van szó. A konfliktus forrása a nyersanyag, ami a föld alatt rejlik. A föld alatt nem más, mint a tudattalan archetípusának szimbóluma, melynek hatalmába került az ember. Tehát ha elemezzük, tudatosítjuk a konfliktusban szereplő képeket, rájövünk, hogy archetípusokkal van dolgunk, kívül is, nem csak belül, a konfliktus forrása a kollektív tudattalan, az ő archetípusai. Az atomtól fél az ember. Csernobil, nem volt csak technikai katasztrófa. Ott a kollektív tudattalan is megszólalt, az ő képi nyelvén. Valami túlterheltség van, és az nem más, mint a kollektív tudattalan nyomásától való túlterheltség, és robbanással fenyeget. Ennek a jelei az elszórt, még elszórt robbanások, látszólag ok nélküli, vagy ideológiailag alátámasztott, váratlan mészárlással járó lövöldözések, Brevik. Az atomenergia nem más, mint az anyagban rejlő, hatalmas belső energia, mi külső behatásra robban. Természetes folyamatként a bomlása nem veszélyes. De, ha a természetes folyamat megszakad, kitermelik természetes, „tudattalan” környezetéből, pusztítóvá válik. Az atom belső energiája, nagyon hasonló a tudattalanéhoz. Az atom, belső energiájától való fenyegetettség, nem más, mint a kollektív tudattalan felgyülemlett energiáitól való fenyegetettség.
A kollektív tudattalan működését úgy képzelem, mint a közlekedő edényét. A tudattalan szintjén, amit nyugat a tudattalanba folyt, az a feszültség kitör, ahol a feszültség még nagyobb a tudattalanba, és az ellenállás még kisebb vele szemben. Mert a diktaturában, mint Atom-Kórea, nagyobb is a feszültség a kollektív tudattalan szintjén, mert a diktatúra épp a kollektív tudattalan archetipális kitörése, és a külső kontrol is gyengébb, mert vulkanikus kitörésről van szó. Vagy az iszlám államok volt és jelen diktatúrái, ahol meg a vallási archetípusok közvetlen jelenléte miatt, nagyobb a feszültség, belülről a tudattalan felől, na meg erre rájön a diktatúra, mint archetipális vulkánkitörés, ahol a látszat ellenére a külső kontroll gyenge, a nagy belső feszültség következtében, ezért rövid életűek a diktatúrák.
A közlekedő erők törvénye alapján, Nyugat belső feszültsége, a kollektív tudattalanja szintjén, ide tevődik át és ezeken a helyeken robbant, vagy robbanhat. Nyugat így provokálhat a kollektív tudattalanja szintjén, társadalmi robbanásokat, konfliktusokat, minek a külső csak szinkrónja, valójában egy eseményről van szó. Csak az a helyzet, hogy a tudattalan szintjén, semmi nincsen visszahatás nélkül. Mint Izrael bűnössége estében, a külső csapás, amit maga a nép bűnössége provokált ki, nem marad el, mint visszahatás, mindez a kollektív tudattalan szintjén, mert ez a szimbolikus leírás, az archetípusok működésének, viszonyának leírása, azok képi nyelvén.
Ennek a fenyegetettségnek képtelen a ráció, ennek tudománya ellenállni. Csak üres jelszavak ilyen szempontból, hogy konfliktuskezelés, probléma megoldás, és az ehhez hasonló szép szavak. Az elmének le kell merülnie önön mélységeibe, és megbékülve onnan visszatérnie, mert az embernek ki kell békülnie tudattalanjával, más kiút nincsen. De mivel a tudattalan képeinek transzcendens jellegük van, az embernek Istennel is ki kell békülnie, vissza kell fordulnia az Ősforrásához, mert az apokalipszisek, amikkel csak a média riogat végül valóra válnak. Az apokalipszis a tudattalan kitörése, az archetípusok nem kontrolált kitörése. Divatjuk a nagy belső feszültségre utal, mi a tudattalanban feszül.

Nagy Attila (Puli)